Kitaibel Pál élete és munkássága
(1757-1817)
1757. február 3-án született, az akkori Sopron vármegye Nagymarton (ma az
ausztriai Burgenland: Mattersburg) nevű községében, jómódú paraszti családból.
Iskoláit Sopronban az egykori jezsuita, akkor valószínűleg városi, a későbbi
bencés gimnáziumban (ma Roth Gyula Erdészeti Szakközépiskola) - falán emléktábla
hirdeti- majd a győri bencés gimnázium (ma Czuczor Gergely nevét viseli)
filozófiai osztályában végezte.
Budán 1780-tól rövid
ideig jogi tanulmányokat folytat az egyetemen, nemsokára pedig az orvosi karra
iratkozik át. Érdeklődése és hajlama ugyanis már ekkor a természettudományok,
különösen a növénytan felé vonzották, s mivel ez időben a botanikát önálló
tudományszakként még nem tanították, kedvenc tárgyának elsajátítását az orvosi
oklevél megszerzésével kényszerült összekapcsolni. Orvosi gyakorlatot sohasem
folytatott, mert mint orvostanhallgatót Winterl Jakab József mellé kinevezték
adjunktusnak a pesti egyetemen.
Nagy lelkesedéssel lát az egyetemi botanikus kert növényanyagának
gyarapításához. Élő anyagot és magokat gyűjt, havi, majd évi jelentéseket küld a
helytartótanácsnak, rendezi és bővíti a herbáriumot. Egyetemi előadásokat sem
ekkor, sem később nem tartott. Kitaibel fontosabbnak ítélte a kutatást és az
irodalmi tevékenységet: felismerte a magyar föld addig ismeretlen növényi
gazdagságát és a kutatás vágyának nem tudott ellenállni. A Kárpátokkal övezett
történelmi Magyarország jelentős része akkoriban növénytani (különösen pedig
növényföldrajzi) tekintetben "terra incognita", ismeretlen föld volt, bárhova
utazott, a tudomány számára leíratlan, fel nem fedezett fajokat talált.
Kitaibel nagy felfedező útjai közel 20 000 kilométert tettek ki. Ezeket a kor
viszonyainak megfelelően kocsival és lóháton, a hegyekben gyalog tette meg. A
terepen eltöltött napok száma - naplóinak tanúsága szerint 1247 volt,
utazásairól pontos naplót vezetett. Ezeknek nagyobb része két kötetben, 1945-ben
1082 oldalon Gombocz Endre botanikus gondozásában, a Természettudományi Múzeum
akkori főigazgatója, Tasnádi-Kubacska András szerkesztésében jelent meg. Az 1804
utáni naplói sajnos még ma is kiadatlanok.
Időrendi sorrendben Kitaibel Pál a következő jelentősebb utakat tette(térkép):
- 1784-től:
Dunántúli-középhegység (Budai-hegyek, Pomáz, Nagyszál, Piliscsaba, Tata) és a
Gödöllői-dombvidék (Aszód, Fót, Gödöllő, Ercsi, Érd, Csepel stb.);
- 1792: Horvátország (első horvátországi üt) és a Bánság (feljegyzések ezekről
nem maradtak);
- 1794: Észak-Olaszország (Somogy érintésével Trieszten át Velencéig és Páduáig)
Gombocz arra következtet, hogy ezen üt során járhatott Kitaibel Szlavóniában);
- l795: Bártfa - Tátra;
- 1796: Máramaros (Debrecenen, Nyíregyházán, Nagykárolyon, Nagybányán át a
Rozsály-alhavasra - Máramarosszigetről a Nagy-Pietroszra, s Rahón át a Popivánra
- visszaútban Tokaj);
- 1797: Mátra (a parádi ásványvíz vizsgálata);
- 1798: A nagyváradi út (Püspök- és Félixfürdő - Nagybánya); még ebben az évben
külföldi tanulmányút: Bécs, Prága, Lipcse, Berlin;
- 1799: Baranya (a Balaton környéke, Keszthely, Csáktornya, a Dráva mentén
Pécsre, vissza a Duna mentén);
- 1800: Bánság (az Alföldön át egészen az Al-Duna környékéig); 1802:
Horvátország (Bicske, Tata, Pápa, Zalaegerszeg, Csáktornya, Zágráb, Plitvicei-tavak, Velebit-hegység);
- 1803: Mátra - Hegyalja - Szatmár -Zemplén - Bereg (visszaútban Gömör és
Nógrád);
- 1804: Árva megye (Börzsöny - Selmecbánya, a Tátra egészen a Krivánig, vissza a
Garam völgyén);
- 1805: Bánság (Mehádia és Arad környéke)
- 1806: Hanság - Fertő (Mosonmagyaróvár, Nagymarton, betegsége miatt jelentősen
lerövidítve);
- 1807: Parád - Cegléd (Bugac) - Eperjes;
- 1808: Szlavónia (Fejér, Tolna és Somogy megyéken keresztül a Dráváig, vissza a
Balaton mellett).
Az 1806-ra tervezett utat nem tudta valóra váltani, mert súlyos betegsége
megakadályozta. György testvérénél betegeskedve, legyengülve, hónapok múlva a
Rábaköz érintésével érkezett vissza Pestre. Egyre többet betegeskedett, ízületi
bántalmaira Parádon és Balatonfüreden keresett enyhülést. 1809-ben és 181l-ben a
botanikus kert költözködése miatt csak kisebb utakra telik erejéből: Bánság
(1810); Mátra-Miskolc (1812); Bártfa (1813); Máramaros (1815); Balaton-felvidék
(1816). Előszeretettel kereste fel a gyógyfürdőket, s közben a gyógy- és
ásványvizek elemzésével foglalkozott, 1816-ban nyugalomba vonul. A megérdemelt
pihenést azonban sokáig nem élvezhette, mert a betegsége súlyosbodik, hatvanegy
éves korában, 1817. december 13-án hal meg. A sírnál hivatali utóda, Schuster
János búcsúztatta. Õ vésette sírkövére ezeket a sorokat:
"Magyarország flórájának ritkaságait
felkutatta, a hazai föld természetét ismertette, forrásainak titkait felfedte.
Nem kevésbé derekassága, szerénysége, erkölcsössége lelki díszévé váltak. Örülj
Magyarország, aki ilyen fiút adtál a világnak!"
Tragikus magyar sors,
hogy sírja és földi maradványai a városrendezés áldozatává váltak, emlékét csak
művei őrzik.
Kitaibel tudományos
munkássága
A botanika a
"szeretetreméltó tudomány" munkásságában legjelentősebb helyet foglalta el, de
mellette ásvány- és földtani megfigyelések, kémiai, hidrológiai, balneológiai és
geofizikai eredmények valamint állattani felfedezések is maradandóan őrzik
nevét, bizonyítva polihisztorságát. A naplóiban található erdészeti,
mezőgazdasági, növényföldrajzi, talajtani, ipari, néprajzi és kultúrtörténeti
adalékok a minden iránt fogékony kutató zsenialitását tükrözik.
Növénytan
A pesti egyetem botanikus kertje, növényanyaga eleinte 800-1000 virágos
növényfajból állt, a folyamatos bővítés eredményeként 1816-ra - az átköltözés
ellenére - 6755-re emelkedett. Ez a gyors gyarapodás egyenes következménye
Kitaibel rendszeres és tudatos törekvésének, amely a sajátos növényföldrajzi
egységet képező Kárpát-medence florisztikai-rendszertani megismerését volt
hivatva szolgálni.
Az élőnövény gyűjtés mellett természetesen herbáriumot is készített. Ez a
gyűjtemény ma egyik nemzeti kincsünk, amelyet a Természettudományi Múzeum
Növénytára (Budapest, VIII. kerület, Könyves Kálmán körút 40.) ereklyeként őriz
szekrényekben. A herbárium 13243 lapból áll. Közülük több olyan példány,
amelynek alapján az új faj (vagy alfaj) első leírása történt.
Az élő és a szárított növények gyűjtése azt szolgálta, hogy alapja legyen a "Flora
Hungarica" megírásának, hogy megteremtse az addig ismeretlen fajok tudományos
igényű leírásának lehetőségét. Később a kimagasló eredményeket és a
legjelentősebb fajokat önálló kötetben jelentette meg Kitaibel, gróf Waldstein
Ferenc Ádám anyagi támogatásával. A mű a "Descriptiones et icones plantarum
rariorum Hungariae" címet viseli. (Magyar fordításban: Magyarország ritkább
növényeinek leírása és képei.)
Kitaibel és Waldstein közös műve 1802 és 1812 között 3 fólió kötetben (28
füzetben), 200 példányban jelent meg. Az első kötet táblái az Alföld, a Magyar
Középhegység, a máramarosi és az első bánsági út növényújdonságait (100 faj)
ábrázolják, illetve írják le, latin nyelven. A második kötet jórészt majdnem az
összes horvátországi (velebiti) növényérdekességeket (100 faj) közli. A harmadik
kötet a visszamaradt és idő közben tisztázott kritikus növényekről (80 faj)
számol be. A munka jelentőségét a rézbemetszett növényi ábrázolások élethű és
művészi megjelenítése mellett az jelenti, hogy összesen 148 olyan növényfajt
(alfajt és változatot) ír le, amelyek ma is a W. et K. (ill. Kit.) névjelet,
vagyis Waldstein és Kitaibel nevének kezdőbetűit, szerzőségüket (auktornevek)
viseli.
Állattan
Kitaibel állattani munkássága nem olyan kiemelkedő mint a növénytani, de néhány
érdekesebb emlősünk, gyíkunk és csigánk felfedezése mutatja, hogy az élővilág
másik nagy birodalma iránt sem volt érzéketlen. Állattani felfedezései közül
kiemelendő, hogy a ma fokozottan védett földikutyát (ma Spalax leucodon), már
1803-ban leírta Mus typhlus néven. A mogyorós pelét (ma Muscardinus a.
avellanarius) a Mátrából írta le Mus arboreus Kit. néven. Legjelentősebb
állattani felfedezése azonban a védett magyar gyík (ma Ablepharus kataibelii
fitzingeri) leírása, Lacerta nitida néven. KITAIBEI. ezt a nevezetes,
pannongyíkfajt már 1797-ben megfigyelte a Vértesben és a Bakonyban.
Ásvány- és kőzettan
Az élettelen természet, az ásvány- és kőzetvilág területén legjelentősebb
eredménye a tellúr nevű elem felfedezése a Börzsönyben és Erdélyben gyűjtött
ércekben. Hogy mégsem Kitaibel nevéhez fűződik ez a felfedezés, annak kalandos
története van. Kitaibel ugyanis a tellúrt tartalmazó ércről és elemzéséről kis
értekezést írt, amelyet a Berlini Tudományos Akadémia híres analitikusának
Klaprothnak küldött el. Később 1795-ben. Klaproth Kitaibel nevének említése
nélkül ír erről, mint saját felfedezéséről.
Földtudományok
A földtudomány egyéb kérdései is foglalkoztatták. Az egyetem és a
helytartótanács Tomcsányi Ádámmal együtt őt küldte ki az 1810. január 14-i móri
földrengés tanulmányozására. A munka 1814-ben 118 oldalon, latin nyelven jelent
meg. Ebben a tudós szerzők számot adnak a földrengés mibenlétéről, okairól és új
módszerükről, a földrengés erejének és terjedésének grafikus ábrázolásáról.
Kémia
A kémikus Kitaibel nevéhez fűződik a ferrociánsav első előállítása, amelyet ő
berlini-kéksavnak nevezett el. E felfedezéssel együtt merültek feledésbe a
klórmésszel kapcsolatos munkái is. Saját feljegyzései kétségkívül bizonyítják,
hogy klórmeszet már 1795-ben, tehát három évvel Tennant előtt előállította és
sajátságait is leírta. Az akkori kontinentális zárlat miatt a cukornádat nem
lehetett Európába hozni. A helytartótanács megbízásából Kitaibel is hozzálátott
a répa levének kilúgozás útján, cukorlé előállításához. Nagy leleményességgel
számos használható és részben ma is alkalmazott fogásra jött rá, a diffúziós
cukornyerés alkalmazása terén pedig úttörőnek tekinthetjük.
Technikai eszközöket, így só-lepárlót, desztilláló készüléket és vákuumszűrőt is
tervezett.
Foglalkoztatta az alföldi salétrom- és szódagyűjtés, a szódakészítés is.
Ásványvizek elemzése
Kémiai ismereteit mégis inkább az ásványvíz-elemzés teszi számottevővé.
Vizsgálatai során először a vízben oldott gázok mennyiségét határozta meg, ezt
követte a vízben oldott szárazanyagok bepárlása és mérése. A víz alkotórészeit
eredeti módszerekkel mutatta ki. Utóbb rendszeresen bejárta a történelmi
Magyarország területét, mintegy, 150 ásványvizet elemzett. Elemzései csak halála
után 1829-ben jelentek meg 2 kötetben, 723-oldalon, "Hygrographia Hungarica"
címmel.
A tudományos világ elismerésének jeleként tudományos társaságok, illetve
akadémiák tisztelték meg tagsággal.
FELHASZNÁLT IRODALOM
1. Dr. Csapody István: Kitaibel Pál kora, élete és munkássága ( In Andrássy P.-
Dr. Csapody I.-Hortobágyi T.C.: Kitaibel Pál és a Kitaibel Pál Középiskolai
Biológiai Tanulmányi Verseny 6-17.old ; ECHO Pr Kft. Veszprém, 1994)
2. Andrássy Péter-Hoczek László: Kitaibel Pál és a soproni tudományos közélet -
Sopron Szemle 52.évf.2.szám
Kattintson ide a részletes Kitaibel-bibliográfia
megtekintéséhez